auto maximo

2005. január 8.
http://www.f1rejects.com/

Paul Ricard, 1989. július 9. – Egy francia F3000-es pilóta Formula 1-es bemutatkozásának helye és ideje, köszönthetően annak, hogy Ken Tyrrell szerződést bontott Michele Alboretóval. A rajtrács tizenhatodik helyéről indulva, ez a fiatal tehetség az első kör végére már kilencedik. A 44. körben, ahogy a többiek kerékcserére hajtanak a boxutcába már a második helyen áll, majd a saját boxkiállása után a negyedik helyre esik vissza, amit viszont meg is őríz a befutóig. Egy csillag született.

Phoenix, 1990. március 11. – Tyrrell csapatánál folytatva pályafutását az időmérő edzésen negyedik helyre minősíti 1989-es autóját. Megígéri, hogy az első kör végén már az élen lesz. Azonban még ennél is jobban teljesít: az első kanyarban megelőzi a rajtelső Gerhard Bergert, és 33 körön keresztül vezeti a mezőnyt. Ayrton Senna ekkor éri utól McLarenjével; a brazil megelőzi őt, de a fiatal pilóta csöppet sem megilletődve a következő kanyarban visszavág és visszaveszi a vezető pozíciót. Végül a a gumi kopása miatt kénytelen feladni ezt a helyet és másodikként fut be.

Monte-carlo, 1990. május 2. – Az új Tyrrell 019-ben a francia a harmadik helyről rajtol, és Alain Prost kiállását követően a második helyre kerül, Senna mögé. Az egész verseny során képes ellenállni a mögé érkező Berger nyomásának, egyszer sem hibázik. Senna a verseny végére kienged, és csak egyetlen másodperccel ér célba a francia előtt, aki mögött szintén egy másodperccel érkezik Berger. Ekkorra már mindenki szájára veszi a nevet: Jean Alesi.

Szuzukában 2001. október 14-én, kétszázegy nagydíj után a Formula 1 elköszön egyik kedvencétől. Attól az embertől, aki a lélegzetelállítóan igéretes kezdet ellenére mindössze két pole pozíciót, négy leggyorsabb kört és egy futamgyőzelmet tudott felmutatni a kétszázegy verseny során. Ugyanekkor Mika Hakkinen, kétszeres világbajnok húsz győzelemmel a neve mellett szintén az utolsó versenyét futja mielőtt (végleges) szünetet kezdene pályafutásában.

De amíg a 'repülő finn' lassan a mezőnybe szürkült, Jean kultikus hősként búcsúzik. És az igazat megvallva, sokak szemében mindig is hős volt. Határozott emlékeztető ez arra, hogy a dicsőség, a ragyogás és a pénz mögött a Formula 1 még mindig inkább sport mintsem üzlet. Sport, ahol a többi versenyághoz hasonlóan az is fontos, hogy milyen keményen igyekszel, nemcsak az eredmény. Sport, amely legalább annyira szól az emberekről, mint a versenyautókról. És mint emberi sport, a Formula 1 a következő tulajdonságokra is épít: szenvedély, elszántság és nyers érzelmek. A pályán és a pályán kívül; mind a versenyzők, mind a rajongók részéről. Az évek során voltak, akik többet értek el, gyűjtötték a győzelmeket, címeket, javították a statisztikájukat, de végső soron nem ők ragadják meg képzeletünket, hanem azok, akik úgy érnek el hozzák, hogy emberi módon versenyeznek.

Alesi minden szempontból nagyon emberi és nagyon szenvedélyes pilóta volt, akinek gyakrabban diktált a szíve mint a feje. Talán ennek is köszönhető, hogy 1991-ben inkább a Ferrarihoz csatlakozott (holott már érvényes szerződése volt Frank Williams-szel), és emiatt is volt hajlamos dührohamokra, amikor az olasz istállónál nem volt minden rendben a kilencvenes évek elejei sikertelen időszakban.

Alesi latin vérmérsékletéről 1992-ben Harvey Postlethwaite is nyilatkozott: "Jean ma már sokkal érettebb. Manapság már megnézi, hogy hová dobja a sisakját." De Alesi ismert volt arról is, hogy érzéseit nagyobb nyilvánosság előtt is megosztotta. Vegyük például Spát 1994-ben: a Ferrari motorja felrobbant a harmadik körben, Jean pedig személyes épségét kockára téve a pályára térdelt, sisakját az aszfalthoz érintette, mintha imát mondana, és végiggondolta, mi is történt.

Az azt követő monzai verseny szolgáltatta talán a legjobb példát Alesi érzelmi kitöréseire. A tifozik által egész hétvégén transzba korbácsolva Jean megszerezte első pole pozícióját. A versenyen mesteri módon vezetve érkezett első boxkiállásához a 14. kör végén, aminek során tönkrement a sebességváltó, talán azért mert a kerékcsere végén a kelleténél egy töredékmásodperccel hamarabb próbálta sebességbe tenni az autót. Egy pillanatra kezeibe temette fejét, majd őrült módon kiugrott az autóból és a garázsba viharzott. Ami ezután történt az már a Formula 1 néprajzához tartozik: a paddock parkolójában álló Alfa 164-esébe ugrott, és még mindig overálban, az utasülésen bátyjával, hazaindult Avignonba alig valamivel lassabb sebességgel, mint ahogy a monzai pályán körözött. 220 km/órás sebességgel hajtott, amikor lefényképezték, és a törvény hosszú karjaitól csak az mentette meg, hogy a rendőrök tekintettel voltak az istenített bajnok aznapi kudarcára.

Jean érzékenyzégét különösen próbára tette, hogy balszerencsés szokásként mindig rossz időben igazolt rossz csapatokhoz. Hibázott, amikor a belső viszályokkal teli Ferrari csapathoz ment, amit súlyosbított az is, hogy közben a Williams fénykorát élte. 1996-ban a Benettonhoz csatlakozott, ami már eleve hibás döntésnek tűnt, hiszen a csapatot összetartó erő, egy bizonyos Michael Schumcher éppen távozott.

Amikor 2000-ben Alesi Alain Prost csapatához igazolt, természetesen mindenki azt gondolta, hogy a barátok és egykori Ferrari-csapattársak egyesüléséből a francia istálló legjobb évadja sül ki. Ehelyett teljes katasztrófa jellemezte az évet, és 2001 közepére Alesi és Prost viszonya is megromlott, amikor – korántsem meglepő módon – a pilóta már nem tudta visszafojtani a francia csapat problémáival kapcsolatos véleményét.

Az igazat megvallva, azonban a tény, hogy 1991-ben Alesi a Ferrarihoz ment, talán mégsem volt annyira logikátlan lépés, mint ahogy tűnt. Mind a tifoziknak, mind Alesinek úgy tetszett akkoriban, hogy a francia-szicíliainak ez a végzete. 1982-ben a Ferrari-hívők imái a nagy Gilles Villeneuve-ért szóltak, aki kitolta a lehetőségei határát, aki átlépte a fizika törvényeit, akinek az autókezelése több volt mint fenomenális és aki mindezt pompázatos stílusban cselekedte. A tifozik Alesiben találták meg a karaktert, akiben Gilles szelleme tovább élt. Alesiben, aki egy alkalommal büszkén viselte az "Ismerd meg határaid, majd törd át őket!" pólót, akinek szintén elképesztő volt az autókezelése (amely mind a junior kategóriákban, mind az első néhány grand prix versenyén forradalminak minősült), aki az olyan megcsúszásokat is tudta kezelni, amelyek a legtöbb embert a kavicságyba vitték volna, és aki mindezt valami olyan magabiztossággal tette, hogy az autója kiterjesztett önmagává vált.

Mindezek és a tény, hogy éveken keresztül Jean viselte a jelentőségteljes 27-es rajtszámot (Gilles rajtszámát), mindörökre a rajongók szívébe zárta őt. Mégha soha nem is sikerült igazán megkoronázni kisebb sikereit, és mindez biztosan próbára tette Jeant. Sok esetben egyszerűen balszerencsés volt; leghíresebb ezek közül a '94-es Olasz GP, de ne feledjük el a '91-es Belga GP-t sem, ahol Schumacher drámai bemutatkozásának is szemtanúi lehettünk, és ahol Alesi a verseny kétharmadánál, vezető pozícióból volt kénytelen kiállni.

Jean két esetben a Benettonnál is igazán híjján volt a szerencsének, amikor győzelmi esélyei voltak. Míg az 1996-os Monacó-i GP arról emlékezetes, hogy Olivier Panis szenzációs győzelmet aratott, tény az, hogy Damon Hill kiállása után Alesi magabiztosan vezetett, és a cél előtt mindössze 16 körrel kényszerült feladni a versenyt. 1997-ben Monzában, miután megszerezte élete második pole pozícióját, a rajttól kezdve képes volt tartani David Coulthard McLarenjét, hogy aztán a skót - jobb csapatmunkával - végül a boxutcában verje meg.

Egyetlen verseny volt, amikor a szerencse mellé állt, ez az első és egyetlen győzelmét jelentette. Ha a Ferrari a végzete volt, akkor a '95-ös kanadai GP-győzelme is meg volt írva a sorsában. Kilencvenegyedik versenye volt ez, amit harmincegyedik születésnapján tartottak a Gilles Villeneuve-ről elnevezett pályán - Alesi pedig a 27-es Ferrariban ült. Egyszerűen meg kellett történnie. Amikor a verseny vége felé Schumachernek váltóproblémai támadtak, a tündérmese - akkor egyszer - valóra vált. Amikor átvette a vezetést és ráébredt, hogy a győzelem a karjaiba hullott és mindössze célba kell érnie, Jean szemei könnybe lábadtak, a könnycseppek pedig minden fékezéskor a sisak plexijéhez csapódtak. Ahogy áthalad a célvonalon, kivétel nélkül minden csapat szerelője a boxutca kerítésén lógott, hogy megéljenezze. Ritka pillanat a Formula 1 csatákkal teli világában, de igazolta Alesi mindenkit megérintő kisugárzását és mindeki általi megbecsülését. Kétség nem fér hozzá, hogy a közelmúltban nem volt még egy ilyen népszerű győzelem.

Meg kell említenünk, hogy Jean több emlékezetes pillanatot is nyújtott a Formula 1-ben. 1990 (Phoenix és Monaco) és 1995 (Montreal) között még ott volt a '93-as Portugál Nagydíj is. Alesi itt mutatta be minden idők egyik legjobban sikerült rajtját. Versenyképtelen Ferrarijával már az is kisebb csoda volt, hogy az ötödik helyről rajtolhatott Hill és Prost Williams-e (1. és 2. hely), valamint Hakkinen és Senna McLarenje (3. és 4. hely) mögül.

Miután Hill állva maradt még a felvezető kör elején, Prost és Hakkinen alkották az igazi első rajtsort, Alesi pedig a voltaképpeni negyedik helyről indulhatott. A startnál Hakkinen lerajtolta a Professzort, és a boxutcafal irányába szorította a Williamset. Senna, a másik McLarenben kívülről próbált finn csapattársa mellé kerülni, hogy aztán lássa, Alesi csodálatos módon mindannyiójukat megkerülte és az első kanyarba már az élen fordult be. Vezető pozíciója pedig egészen a verseny feléig kitartott.

Alesi még Formula 1-es pályafutása vége felé is nyújtott emlékezetes momentumokat. Nem utolsó sorban 2001-ben Kanadában, amikor ötödik helyen végzett a csöppet sem tökéletes Prost autóval. Köszönetképpen a lelkes montreali rajongók közé dobta sisakját - a drága rádiófelszereléssel, mindennel együtt. Aztán Japánban, az utolsó futamán képes volt arra, hogy a lehető legkevesebb üzemanyaggal menjen még egy kört a pénteki edzés végén, csak azért, hogy a neve a lista tetején szerepeljen. Ezzel mindenki arcára mosolyt csalt.

Jean rengeteg emléket hagyott bennünk esőfutamaival is, amikor megmutathatta mire képes a kormány mögött. Ott van például a '92-es Francia Nagydíj; a verseny végén, szakadó esőben nem állt ki, inkább a slick gumikon hajtott tovább mígnem a motorja feladta. Aztán ott volt még a '98-as osztrák és a '99-es francia futam is, amikor a csúszós, nedves időmérő edzéseken a második, illetve harmadik rajthelyet szerezte meg Sauberével.

De az igazat megvallva Jean mindig is a zsenialitás és őrület közötti vékony határvonalon állt. Nem csak hihetetlenül brilliáns megoldásaira emlékszünk, de néhány igazán őrült lépésére is. 1993-ban Monzában, az időmérőn épp csak megszerezte a harmadik rajthelyet; a levezető körben a közönségnek integetett, és nem figyelt arra, hogy csapattársa, Berger épp az utolsó mért körén van, és nagyon gyorsan közelít. Jean éppen a másik Ferrari elé rántotta autóját, megoldhatalan helyzetbe kényszerítve ezzel az osztrákot, aki elvesztette az uralmát autója felett és nagyot bukott.

De volt ennél jobb (rosszabb!) is. Melbourne-ben, a '97-es évadnyitón a 31. körben ki kellett volna állnia a boxba, de ő nem engedelmeskedett, nem törődött a rádióüzenetekkel és nem vette figyelembe a boxutca falánál integető csapattagokat sem. Végül a 35. körben megállt, elfogyott az üzemanyag. Később, ugyanabban az évben Ausztriában újabb példát szolgáltatott a klasszikus Alesi-viselkedésből, amikor ütközött Irvine-nal majd később megjegyezte: "Ha nem jelentett volna tízezer dolláros bírságot, akkor még be is húztam volna neki egyet."

Szintén Ausztria volt az utolsó helyszín, ahol "Hibbant Jean" utoljára mutatta meg természetének őrült oldalát. Nevezetesen 2000-ben, amikor a másik Prostban ülő csapattársát, Nick Heidfeldet próbálta megelőzni, úgy hogy végül összeütköztek és mindketten kiestek a versenyből - kétségkívül lelombozva ezzel Alaint. Ezen a ponton kell megjegyeznünk (egyszer még Marc Gené is megemlítette), hogy Jean volt az, aki egy árnyékot használt a féktáv megjegyzéséhez, nem gondolva arra, hogy a Nap halad az égbolton és az árnyék elmozdul!

Végsősoron leginkább talán úgy írhatnánk le Alesit, mint egy szeszélyes tehetséget, aki képes lenyűgözni és elképeszteni az embereket, de képes lehangolni és lehangolódni is. 1996 elején, amikor a Benetton próbálta megtalálni önmagát, hogy Schumacher nélkül is sikeres legyen, nem volt segítségükre Jean korántsem fényes teljesítménye. Hozzá kell tegyük, Alesi legalább olyan híres volt arról, hogy nem tud tesztelni, mint arról, hogy mennyire tud versenyezni.

Mindezek után, tisztán látható, hogy a francia borzasztóan hűséges volt a Ferrarihoz a kilencvenes évek elején, de a rettenetes '92-es és '93-as autóknál tapasztalt kitartását túl hamar elfelejtették. Minden szélsőséges viselkedése ellenére Jean volt az, aki hozta az eredményeket, még a legrossza években is: 1992-ben harmadik volt Spanyolországban és Kanadában, 1993-ban harmadik volt Monacóban és második Olaszországban. Habár a benettonos eredményei nem voltak olyan szépek, mint ahogy remélte, azért 1996-ban és 1997-ben is negyedik helyezett lett a világbajnokságban.

A történet végén pedig ismét csak ott tartunk, ahol az elején: versenyzői sikereivel - ha nem is tehetségéhez mérten alakultak -, kitartásával és érzéseivel, gyakran megnyilvánuló emberi erejével és gyengeségével Jean milliók szemében vált hőssé. Versenyimádóként kijelenthetjük, hogy egyszerre volt közülünk való és rajtunk kívül álló (összehasonlítva a modern Formula 1 korszak mindenütt jelenlévő PR-vezérelte automatáival). Tagadhatatlan tehetsége kiemelte közülünk, de egyénisége lehetővé tette, hogy küzdelmeit sajátunknak érezzük.

Embersége mindvégig sugárzódott. A kilencvenes évek közepétől kezdve tántoríthatatlnaul hű japán feleségéhez, Kumikóhoz, az elkötelezettség olyan szintjén, amelyről David Coulthard csak álmodhat. És ki tudná feledni utolsó versenyét? Ő és Kimi Raikkönen nagyot ütköztek, és Alesi az autóból kiugorva rögtön a fiatal finn csillagot vigasztalta, majd kezet nyújtott neki mielőtt kiélvezte volna a tömeg üdvrivalgását, melyet utolsó szereplése váltott ki.

De elkerülhetetlen, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Habár sokan úgy gondolták, hogy még mindig legalább olyan gyors, mint az elmúlt években, nem volt ínyére a tény, hogy fiatalabb csapattársa többször is gyorsabb volt nála. Az ember mindig is úgy érezte, hogy a Jordan-szerződés csak azért jött létre, mert ezzel Eddie Jordan jelezte nagyrabecsülését. Mivel az ír szerepet játszott Alesi junior kategóriákbeli szereplésében és mindvégig barátok is maradtak, egyszerűen jól jött ki, hogy együtt ünnepelték Jean kétszázadik nagydíját.

Takuma Sato várható szerződtetése Jean idejének végét jelentette. Jó, hogy elérhette a kétszázadik rajtot, ezt a csodálatos mérföldkövet, még mielőtt lehullt volna a függöny. Mivel az autóversenyzés egyre inkább elüzletiesedik talán soha nem lesz alkalmunk még egy Jean Alesihez hasonló alakot látni. Azt a fajta pilótát, akinek az eredménynél mindig sokkal fontosabb volt a szenvedély és a stílus. Azt a fajta pilótát, aki aztán nagyon tud hiányozni...

http://www.jean-alesi.com/
http://www.grandprixstats.com/