auto maximo

2004. szeptember 15.
F1 Racing, 2002/június

Rubens Barrichello kölcsönvett a főnökeitől egy 360 Modena F1 Ferrarit. Miért? Hogy Maranellóból – a vidék mellékútjain – Imolába utazzon, a San Marinó-i Nagydíjra. A F1Racing magazin egyik munkatársa csatlakozott hozzá, így Rubens megmutathatta, mit tud egy igazi autó...

Úgy gondolod tudod, hogyan kell autót vezetni? Hadd mondjak neked valamit: halvány sejtésed sincs. Erre az igazságra az útnak még egészen az elején döbbentem rá...

A Gestione Sportiva főkapuin hajtunk ki Maranellóban, amikor Rubens észrevesz egy csoport kisiskolást, akik az eső elől behúzódtak egy útmenti helyre.
– Mutassuk meg nekik – mondja, arcán pimasz vigyorral.
Feléjük fordulunk, Rubens felengedi a gázpedált, és kettesbe kapcsol. A gyerekek tapsolak az izgatottságtól, amikor meglátják, hogy egy piros Ferrari 360 Modena F1 közeledik feléjük egyre gyorsabban. Amikor a csoport mellé érünk, Rubens fékez, balra kormányoz és majd a gázra lép – bemutatva ezzel egy 180-fokos fordulót. Tökéletes a kivitelezés. A kanyarodás végén nincs semmi túlkormányzás, csak a kocsi fara ficánkol egy kicsit, amikor egyre gyorsulva elhajtunk a helyszínről. A gyerekek szeme tágra nyílik a csodálkozástól, amikor látják, hogy Rubens ül a kormánynál; a nevét kiáltják, a kipufogógázt kapkodják kezeikkel és kétségbeesetten igyekeznek magukban tartani ezt az örökké emlékezetes pillanatot.

Egyike ez annak az ezernyi példának a Maranellóból Imolába vezető útunkon, amely megmagyarázza, hogy Rubens miért Formula 1-es versenyző és én miért nem. Kétségkívül kétszer ennyi lehetőség lett volna minderre, ha az eredeti tervünknél maradunk és Rubens monacói lakásából indulunk Imolába. A versenyt megelőző csütörtök reggelén azonban egy új Formula 1 shop megnyitására a Ferrari Maranellóba rendelte, ezért megváltozott a menetrendünk. De még így is egy F1-es Ferrari-pilóta mellett ülhetek, egy utcai Ferrariban, úton a San Marinó-i Nagydíjra. Egy F1-fanatikus újságíró ennél többet nem is kívánhat.

A Gestione Sportiva parkolójában találkoztam Rubens-szel, akinek a 360-asa Michael Schumachernek a következő versenyhétvégre rendelt kétülésese, egy Maserati 3200GT mellett állt. Egyensapkás munkások sokasága gyűlik körénk, hogy láthassák Rubenst távozni – igen, a versenyzők még mindig isteni lények ezen a helyen –, és még a Sciuderia főtervezője, Rory Byrne is odajön megnézni, hogy mi ez a felhajtás.
– Van egy ilyenem – mondja Rory, miközben végigsimít a 360-as gyönyörű vonalain. – Úgy gondolom, ez egy felülmúlhatatlan autó. Nagyon gyors, de ugyanakkor nagyon rakoncátlan is. Azt kell mondjam, ezen a nedves úton érdemes bekapcsolnod a kipörgésgátlót.
– Természetesen – válaszol Rubens.
De az első dolog, amit Rubens a beszállásunk után tesz az, hogy lekapcsolja azt. Aztán a gázpedálba tapos, és kihajtunk a minket időközben teljesen körbezáró tömegből. Az oldalsó tükörben mintha Rory elismerő, és egyben rosszalló grimaszát látnám...

Byrne persze tudta, mit beszél. A Ferrari 360 Modena F1 egy nagyon gyors autó. A csúcssebessége 300 km/órára van korlátozva, 400 lóerős, 0-ról 100-ra alig négy másodperc alatt gyorsul fel és egy hatsebességes váltóval van ellátva. Úgyszólván egy versenyautó. Annak az utasnak, aki nem ismeri vezetője szándékait, a gázadás egy ki-bekapcsolással ér fel.
– Ezt nem hiszem el! – mondja Rubens. – Utcai autónak ez nagyon gyors. Annak, aki egy ilyet vesz, azt ajánlanám, hogy előbb vegyen néhány leckét a vezetéséből is. De, hogy lásd egy Formula 1-es autó sebességét, a gyorsulása nagyjából kétszerese, mint ez. Erre beletapos, és a hideg futkos a hátamon...

A gyerekeknek tartott bemutató után a Maranello fölötti hegyek közé hajtunk. Ahogyan a tegnap esti vacsora közben kértem, Rubens kis vidéki utakon vezet Imolába, mindent megtéve, hogy ameddig csak lehetséges elkerüljük az autópályát. Az Emilia Romagna szőlőtermesztő vidéken átvezető út betanulása Rubensnek három hónapba telt, még amikor a Ferrarihoz került. Az út első szakasza egy használaton kívüli, egysávos aszfaltcsík, amely a terep vonalait követi. Mindenféle kanyatípussal rendelkezik, ami csak szerepelhet egy versenyző lexikonjában: az egyesben bevehető hajtűktől kezdve az ötödikben vett elnyújtott ívekig. A kipörgésgátló természetesen egész idő alatt kikapcsolva marad.

Sok-sok apró kormánymozdulatra van szükség, ahogy kanyargunk a hegyek között. A kanyarok kijáratánál Rubens rendre korrigálja a túlkormányzottságot, de alkalmanként az első kerekek csikorgását is lehet hallani, amikor túl nagy sebességgel esünk egy-egy kanyarba. De a probléma okától eltekintve a választott megoldás mindig kifogástalan. Annyira precíz, hogy utasként nem érezni semmi extra erőfeszítést. Rubens kiegyensúlyozottan és ritmusosan vezet, a kanyarodáshoz a féket és a gázt is segítségül hívja. Az autó önmaga kiterjesztett részéve válik, egy táncpartnerré, akinek ismeri minden mozdulatát.

Egy kis idő múlva megállunk egy útmenti pihenőnél, hogy megvárjuk fotósunkat Darren Heath-t, amíg utolér minket Fiat Puntójával. A szitáló eső ellenére Heath úgy dönt, ez egy kiváló alkalom néhány "pályafotóra". Darren befészkeli magát a Punto nyitott hátuljába; az autót most Raphael, egy Ferrari-gyári dolgozó vezeti. Rubens a 360-as orrával Darren lencséi felé közelít, amíg a távolság mindössze néhány tízcenti nem lesz. Ekkor Darren jelt ad Rubensnek, hogy tartsa a távolságot.
Eközben az utastérben elszabadul a pokol; a nyugalom és a koncentrálás csendjét közel sem igényelve, Rubens hangosan énekelni kezd. Berakott egy kazettát, amit tizennyolcéves kora óta nem hallott, egy Flashback című brazil dalt. Bátorít, hogy csatlakozzak hozzá, így hát hamarosan túlharsogjuk a 3,5-literes 12-hengeres motor zaját. "Sol! Sol!" – kiáltjuk, és közben Rubens a 360-assal pontosan tartja a Darren által kért távolságot. Nagyon is hatásos bemutatója ez a térérzékelésnek.

Miután a fotók elkészültek, folytatjuk utazásunkat Imolába. Mivel a Punto rendre elmarad tőlünk, nagy sebességű, adrenalinszint-emelő és lassabb, csendesebb szakaszok váltakoznak, amikor azt várjuk, hogy Darren és Raphael felzárkózzanak.

A 360-as motorja nagyon szabadon pörgethető, és azokban a gyors pillanatokban Rubens úgy váltott fel-le, mintha jojózna. A sebességváltás szinte állandónak tűnt, ahogyan táncolt a pedálokon. De, amikor a mobiltelefonját használta, az elektronika vette át a feladatot és a fordulatszám-korlátoknak megfelelően váltott.

Az út egy szakaszán nagyon nagy sebességre gyorsulunk, de Rubens kénytelen szinte azonnal nagyot fékezni – bal lábbal –, néhány közeledő úthiba miatt. Bajng!
– Semmi gond – kiáltja túl a harsogó motort –, az autó szereti ezt!
Bizarr dolog, hogy Rubens bal lábbal fékez, hiszen a Formula 1-es mezőnyben ő az egyetlen jobb lábbal fékező. A teljes út során a fék fölött a bal lába, még akkor is, amikor hosszú, egyenes útszakaszon hasítunk.
– Utcai autóban jobban szeretek bal lábbal fékezni – magyarázza –, mert így könnyebb. A Formula 1-ben azért nem csinálom így, mert olyankor mindig megnő az üzemanyagfogyasztás. A tesztek során rengetegszer próbáltam már, és bár a köridők ugyanazok maradnak más szempontból előnytelen. Egyszerre fékezek és adok gázt, ami kevésbé hatásos számomra.

Végül San Vitónál rátérünk az A14-es autópályára, körülbelül 15 percnyire az imolai leágazástól. Nagy és lassú a forgalom, mivel rengeteg versenyszerető igyekszik Imolába. Azonban közel s távol miénk az egyetlen 360-as, és utánunk fordulnak a fejek – általában kétszer. A legtöbb sofőr először az autót nézi, aztán újra ránk néznek, mert ráébrednek, hogy Rubens vezeti az autót.

Közben jó alkalmunk van beszélgetni, de Rubens ügyel arra, hogy ne a Formula 1-ről essen szó. Hanem például a kisfiáról:
– Azt szeretem Eduárdóban – meséli –, hogy minden nap ugyanaz. Ha rossz napom is van, amikor hazaérek, ő mindössze azt szeretné, ha enni kapna. Nem törődik a gondjaimmal, ami segít nekem függetlenül szemlélni a problémákat.

Az autósok reakciói alapján, meglepetés, hogy az autópálya-kijáratnál dolgozó ember nem kapja fel a fejét Rubens láttán. Ahogy átveszi az öteurós, egy villanásnyi felismerés sem tükröződik rajta. Neki ez csak egy szimpla 'jegyet-pénzt-visszajáró-mehet' esemény.

Ezután a Molino Rosso, a Ferrari-hotel mellett megyünk el, még mielőtt Imola városa felé vennénk az irányt. Az utazás ezen utolsó része kissé vészterhes, mivel Rubensnek mindössze 15 perce marad, hogy megjelenjen az FIA sajtótájékoztatóján. Ez a legjobbat hozza ki belőle; arra kényszerül, hogy a városi forgalomban mutassa meg képességeit.
– A Brazil Nagydíjra emlékeztet mindez, amikor a nyolcadik helyről törtem az élre 14 kör alatt – mondja, arcán azzal a grimasszal, amely mostanra a névjegyévé vált.

Azonban a szoros időbeosztás ellenére, még mindig van egy megálló: a pálya főkapui előtt Rubens a padkára húzódik a Naldi étterem mellett. Ez az a hely, ahol Rubens, útban a San Marinó-i Nagydíjra, hagyományosan megebédel. Most mindössze bocsánatot kér a tulajdonostól, hogy ebben az évben elmarad.
– Maradj itt, és őrízd az autót! – utasít, és járva hagyja a motort. – Csak beugrok köszönni néhány barátomnak. Nem láthatom a hátbaveregetéseket, de hallom az örömkiáltásokat. Rubens ezután futva jön vissza és már megyünk is a pályára, miközben a beengedésre várakozó tömegen a felismerés hulláma söpör végig, és az autónk tetejét tapogatják.

Rubens a paddock kapui mellett parkol le, a nevével ellátott helyen. Ezzel vége is az utazásnak, ennek az egész életemre kiható élménynek. Leállítja a motort, és mielőtt kiszállunk, épp csak egy pillanatra, elismerőleg egymásra nézünk.

Pedig én nem is érdemlek elismerést...